A gyökerek

Az 1980-as évek elején a Real Madrid akkori leglelkesebb és legaktívabb szurkolói klubjának, a Peňa Las Banderas-nak (szabad fordításban: a Lobogók Klubja) kebelében megszületett az Ultras sur. Ez tömörítette a legelszántabb és legrettenthetetlenebb ifjakat, akik nem ijedtek meg attól az ellenszenvtől, ami őket körüllengte, korában legirigyeltebb és egyben leggyűlöltebb klubja, a Real Madrid szurkolóiként. Ilyen körülmények között, még a Las Banderason belül, ám gondosan külön szektorba tömörülve megalakult az Ultras Sur egyesület, mely nevét egyrészt az akkoriban Európában, elsősorban Olaszországban elharapódzó ultra-mozgalmakról, és a stadionban általában elfoglalt déli helyéről kapta.
A kis közösség teljesen magáévá tette az elterjedt ultra-ideológiákat, és végül kizárták őket a Las Banderas klubból, hogy megalapíthassák saját, önálló egyesületüket, immáron különálló szektorban.

A csoporthoz számos szurkoló csatlakozott, a város különböző negyedeiből, s egyedül a csapat színeinek olthatatlan szeretete tartotta őket össze, így fordulhattak elő olyan képtelen helyzetek, hogy olyanok szurkoltak egymás mellett teljes egyetértésben, akik az utcán helyi ellentétek miatt akár ölre is mentek volna egymással. Kijelenthetjük, hogy közösségünk semmilyen értelemben nem kötődik politikai irányvonalhoz, nem hordoz semmilyen egyezményes, vagy "nemhivatalos" politikai jelképet, már persze igaz volt ez akkoriban, mert manapság már a spanyol zászló lobogtatása is provokációnak minősül egyes rétegek szemében.

Ezt a korszakot az erőszak minden addiginál hevesebb megnyilvánulásai jellemezték, a legtöbb meccs az ellenfél - bárki legyen is az, hazai vagy külföldi - szurkolótáborának laposra verésével vált teljessé, mit kétségkívül az motivált, hogy a "fehér" szurkolókat különösen gyűlölték és megvetették szerte Spanyolországban. Ekkor vált már-már mítosszá az Ultras sur. Muszáj kitérnünk rá, hogy már a kezdetektől fogva a médiában csak és kizárólag az erőszakos tettekről emlékeztek meg, a nélkül, hogy jobban belemélyedtek volna a táborok életébe, vagy legalább utaltak volna rá, hogy a csoport mennyi színt és változatosságot vitt a Santiago Bernabeu légkörébe.

Szépen lassan egyre több tagot számlált a csoport, és így már az első évektől fogva állandó szereplőivé váltunk a sajtónak - ahogy azt már említettük - ám fontos kiemelni, hogy ekkoriban még nem léteztek szervezett utazások, gyakran más klubokon keresztül jutottunk ki a fontosabb meccsekre, sem egyéb rendezvények, és mindenki a saját zsebéből fizette még a görögtüzek kellékeit is.

Nagy visszhangot váltottak ki ekkoriban az emlékezetesebb hepajok: Valenciában, 82/83-ban (mikor az utolsó fordulóra maradt a bajnoki cím eldöntése, amit el is vesztettünk), ugyanezen évben a zaragozai kupadöntő a Barcelona ellen, az Altetico elleni klasszikus derbik, vagy éppen az Internazionale huligánjaival történő verekedések kétszer is egymás után, 84/85-ben és 85/86-ban.

Lassacskán kezdtek a dolgok egyre szervezettebb jelleget ölteni. Carnet-t alapítottunk, új lett a jelvényünk, ilyesmi. Ám tény, hogy ebben a korai korszakban még minden egyéni szinten történt és úgy jutott el a többi taghoz. Mi más is lehetett volna az Ultras Sur immáron hivatalos szimbóluma, mint a hamisíthatatlan kalóz stílusú koponya a keresztbe fektetett lábszárcsontokkal.

A szurkolási stílust tekintve jobbára mindenki a saját elképzeléseit követte, ám lassacskán kezdett kialakulni a rendszer, a már-már védjegynek számító éljenzés, füsteregetés, görögtűz, illetve a palánkok döngetése a játékosok bevonulásakor. Természetesen a madridi gólokat is megünnepeltük különböző készenlétben tartott pirotechnikai eszközökkel.

Ekkora a csoport már legalábbis észrevetette magát; tagjai számát és élénkségét tekintve is a Bernabeu lelkét képezte, minden ének délen kezdődött és ott is fejeződött be, és a játékosok is minden korábbinál erősebben érezhették a támogatásunkat, buzdításunkat, nem csak Madridban, de a legtöbb idegenbeli mérkőzésen is. Ezen nincs semmi csodálkozni való, például 85/86-ban megjelent a leghatalmasabb szurkolói zászló, amit csak spanyol stadion látott. A Barcelona elleni találkozón jelent meg, és gyakran emlegetjük, hogy Comunidad de Madrid (az a tartomány, melynek Madrid a központja) önkormányzatának anyagi hozzájárulásával.

A rákövetkező évadban ez még csak fokozódott, új dimenziók nyíltak meg előttünk. Fordulópontot jelentett ekkor a Bayern München elleni mérkőzés, mikor oly hevesen dobáltak be a szurkolók különböző tárgyakat a pályára, hogy a Nemzetközi Futballszövetség két meccsre bezárta a stadion kapuit. Következésképpen hónapokig foglalkozott velünk a sajtó, addig ismeretlen, nemzetközi szintre emelve a csoport ismertségét és hírnevét.

Ebben az időszakban - nagyjából a nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek elejéig - lettek a klub tagjai azok, akikre ma úgy tekintünk, mint az igazi "kemény mag"-ra, kik mögött majd két évtizedes hűség és tapasztalat áll. Ők azok, akikre büszkék vagyunk, és az ilyen odaadó tagok jelenléte különböztet meg minket a többi csapattól. Ők az Ultra Sur igazi lelke, bajtársak, akik minden körülmények között jóban éppúgy, mint rosszban kitartottak a klub mellett. A maga teljességében valósítjuk meg a fő elvünket: Siempre fieles! (örökké hűek) nem csak csoportszinten, hanem egyénileg is, akik a kezdeti időktől fogva végig velünk voltak- és míg élnek, soha el nem hagynak, mert ultrának nem születnek az emberek, de ők is halandók.

Még ebben az időszakban, pontosabban 1988-ban kezdett kialakulni szoros barátságunk az Espanyolnak szurkoló Brigadas Blanquiazules del Espanyol-lal (Fehér-kék brigádok), mely köztudottan ma is tart, mert ugyanolyan összetartás és hűség van a mi tagjaink között, mint barcelonai testvéreinknél.

Másik fontos dátum a klub történetében 1988 szeptemberére esik. Az Ultras sur tagjai egy autóbusszal Gijón-ba tartottak, hogy megnézzék a Sporting-Real Madird meccset, már út közben betértek Oviedoba is, mivel ott helyi ünnepségeket tartottak. Itt néhány igen súlyos incidensre került sor a közösség tagjai és a Forradalmi Kommunista Liga tagjai között, akik sértegetni kezdték a futballszurkolókat, elsősorban azért, mert Spanyolország zászlaját lobogtatták. Az egész ezeknek a szélsőbaloldali huligánoknak a provokációjával kezdődött, akik akkoriban a Herri Batasunat támogatták (1978-ban alapított spanyol-francia eredetű baszk szeparatista párt, neve jelentése "Emberek egysége", az ETA parlamentáris szárnya, 2003-ban Spanyolországban betiltották, de Franciaországban ma is fennáll), és megkísérelték felgyújtani az Ultras Sur által hordozott spanyol zászlókat. Az eredmény: 24 letartóztatott és bebörtönzött ultra, több súlyos sérülés és több FKL tag hosszú kórházi ápolása. Természetesen újra az újságok címlapjára kerültünk, kikiáltottak minket agresszoroknak, fasisztáknak és még ki tudja mennyi mindennek. Az egész annyiban fontos, hogy ekkor kezdődött az Ultras Sur köztudatban való átpolitizálása. Innentől fogva minden baloldali érzelmű szurkolóklub számára mi lettünk ez első számú célpont, a következményeket gondolom nem kell ecsetelni. Minden támadásnak megvolt a maga politikai jellege, ami sajátosan önmagát erősítette és hangsúlyozta. Mi semmit nem rejtünk el és senkit nem csapunk be. Másfelől viszont, amilyen megvetettek és kiközösítettek voltunk, vagyunk és leszünk, nem hisszük, hogy bárki is tiszta lelkiismerettel szemrehányást tehet nekünk. Így hát akár tetszik, akár nem, el kell viselni, mert ez a mi utunk és csak a miénk, így hát mi vagyunk az egyetlenek, akik eldönthetjük, hogy merre tartson.

A csapat egyre szervezettebb és szervezettebb lett, a tagok számának ugrásszerű növekedése mellett. A kilencvenes évek elején járunk, és elmondhatjuk, hogy a klub arculata megváltozott, nem is annyira az alkotóelemeiben, hanem inkább a mentalitásában. Például összehasonlítva a korábbi időszakokkal, elhalványultak a városi törzseken belüli ellentétek, amire már korábban is utaltunk; és bár a csoport ideológiája nem változott, mégis a tagok lelkülete kissé eltolódott a szélsőjobboldal irányába. Persze ez nem jelent meg tagsági előkövetelményként, ám hangsúlyozottabban jelentkezett, mint korábban, hisz a megkülönböztetett rajongás nem csak a klub színeihez, de hazánk vörös-sárga zászlajához is fűz minket. Ekkoriban jelent meg számos skinhead sorainkban.

Az egész szervezet komolyabbá, körültekintőbbé vált. Utazásainkat immáron közösen, rendszeresen bonyolítottuk, s anyagilag is átalakultunk egy Bernabeu melletti kis üzlet jóvoltából. Európába is több, szervezett utazást tettünk, ott voltunk 91/92-ben Torinóban, 92/93-ban és 93/94-ben Párizsban. Érdemes megjegyezni, hogy ezek voltak az első közös külföldi útjaink, azóta számos alkalommal kísértük a csapatot.

Újabb látványosságok is díszítették ekkor a déli fertályt: nem csupán görögtűz és füst, hanem szalagok, gömbök, kartonpanelek- sőt, 91/92-ben egy teljes viking bárkát is megmintáztunk az örök rivális, az Atletico elleni meccsre. Ekkor váltottunk a kalóz stílusú koponyáról egy modernebb verzióra, melynek nyakán egy kendő hirdeti az Ultras Sur dicsőségét. Talán ekkor, a kilencvenes évek közepén, a 92/93-tól 95/96-ig tartó időszakban érte el csoportozatunk csúcspontját. Bátran rendezhettük nagyobb rendezvényeket, a klubnak is ekkor volt a legnagyobb bevétele, olykor akár 6000 embert is lehetett látni a Bernabeu déli, számunkra fenntartott szektoraiban. Több száz emberrel utaztunk a legkülönbözőbb helyszínekre. Ám például a san sebastiani kiruccanásunk során történt, hogy több mint 300 emberrel szándékoztunk meccsre menni, ám a baszk klub nem küldte el a jegyeket, sőt, a kormányzat egyszerűen megtiltotta, hogy baszk stadionokba lépjünk. Ugyanez történt, mikor Pamplonába szerettünk volna menni. Mindezek az ellenlépések nem akadályozhatták meg, hogy hatszáz ultra, jegy nélkül menjen Barcelonába, a legfőbb nemezis otthonába. Mindannyiukat letartóztatták a stadion bejáratánál, mindösszesen azért, mert jegyet óhajtottak venni egy futballmérkőzésre.

Említésre érdemesek még azok az incidensek, mik akkor történtek, mikor két egymást követő évben is a bajnokság utolsó fordulóját játszotta a Real Madrid Tenerifében. Az első alkalommal nem kis meglepetésünkre elég rosszul fogadtak minket a szigeten. Az Ultras Surt szállító buszokat kővel dobálták meg, ami csak előjáték volt a meccshez képest, mikor mindenféle tárgy záporozott ránk az égből. Az aréna kijáratát elállták a tenerife fanatikusai, néhány kanári szigeteki szeparatistával karöltve. Nem maradt más megoldás, hogy megállítsuk a kődobálást, megfutamítottuk ezt a csőcseléket, egy kép, mi sokáig megmarad barátaink emlékezetében- és a TV-csatornák szalagjain.

A robbanás

A rákövetkező évben, 92/93-ban akkora volt a "drága" újságok keltette pánik, hogy 17 Ultras sur tagot letartóztattak még mielőtt egyáltalán elindulhattunk volna a szigetre, mi sem lehetett volna jellemzőbb erre az ostoba, túlpolitizált, értelmetlen és gyerekes rágalomhadjáratra, amit a hülyítő média terjeszt.

95/96-ban három külföldi utat is lebonyolítottunk a Bajnokok Ligája alkalmából. Először is Budapestre, ahol majd száz tagunk buzdította a csapatot a Ferencváros ellen, majd Amsterdamba, ahol nagyjából ötvenen ültek az Olimpiai Stadionban, hogy figyeljék az Ajax elleni meccset. Még ebben az évben újra ellátogattunk Torinóba, hol több mint háromszáz társunk keveredett összetűzésbe a helyi rendőrséggel és futballszurkolókkal.

Ultras Sur napjainkig

Ezután a dicsőséges időszak után az Ultras Sur színvonala némiképp csökkent, különösen a 96-97-es idénytől, ami leginkább a spanyol futball felfutása utáni szurkolási láznak köszönhető, mert sokan álltak be divatból az ultrák közé, csak hogy pár év múlva újra kiváljanak.

Mindezek után a következő, '97-98-as szezon sem volt rossz, a társaság több meccsre is ellátogatott mind Spanyolországon belül, mind Európában. A Porto elleni mérkőzésen történt incidensek nyomán több társunkat is jogtalanul letartóztatták a helyi hatóságok, mert egyáltalán nem ismerik az igazi ultra magatartást. Folyt tovább az idény, és sikereket hozott a csapat számára. Újabb külföldi utazás következett, ezúttal Németorságba, Leverkusenbe látogattunk. Minden probléma nélkül leszállt a gép, az Ultras Sur keménymagjával a fedélzeten. Többen tartottak a Leverkusen (és a Colonia) huligánjaival való összecsapásoktól, de mi számítottunk a Fortuna de Düsseldorf szurkolók segítségére, akik között számos Ultras Sur tagot is üdvözölhettünk. Miután leszálltunk Németországban, az összes, repülőgépen utazó személyt buszokba ültették és elszállították a Colonia székhelyére és szépen ott is fogtak a meccs végéig, ki tudja milyen okokból, majd visszaültettek a buszba és visszaszállítottak a repülőtérre. Be se kellett mutatnunk a repülőjegyeinket a beszálláshoz. Ugye milyen kényelem és könnyebbség? Ráadásul Spanyolországban az a gazember média könnyedén túltette magát az ügyön és továbbra is minket hibáztatott mindenért. Már hozzá vannak szokva, hogy minket rágalmaznak oldalakon keresztül, mondván a repülőtéren náci rituálékat gyakoroltunk - amire még csak lehetőségünk sem volt. Ugyanolyan megtévesztés ez is, mint a többi, semmi bizonyítékuk nincs (hol lehetnek a német rendőrség állítólagos fotói az állítólagos náci Ultras Sur transzparensekről?) Avval próbálják legitimálni a letartóztatásunkat, hogy az egyik tag náci karlendítést használt és erre nem jutott eszükbe jobb megoldás, mint lecsukni egy egész repülőgépet. Az egészben az a rendőrségi jelentés a szomorú, amit azon nyomban elküldtek a Real Madrid vezetőségének, hogy tegyen lépést az Ultras Sur szélsőjobboldali és erőszakos megnyilvánulásaival szemben. Még mindezek a történések napirenden voltak a lapokban, mikor elérkezett a Borussia Dortmund elleni elődöntő, s a balszerencse most sem kerülte el csoportunkat. Meccs előtt, mikor a játékosok kivonulnak a pályára, általában néhány társunk felmászik a kerítésre (nem csak a Bernabeuban, idegenben is). Most is így tettek, csak oly szerencsétlen módon, hogy ez ledőlt, magával rántva a déli kaput is, melyet valami zseniális mérnök a palánkhoz rögzített. A legjobb az egészben, hogy több mint egy órába telt, míg új kaput tudtak állítani a régi helyébe.

Az eredmény: megint az Ultras Sur gyalázása a fő téma a lapokban, senki sem szól (vagy nem akar szólni) egy szót sem arról, hogy mi telik egy kapu felállításán egy órába (az igazság az, hogy az a probléma máig nincs megoldva a stadionokban), és kinek jutott eszébe az a csodás ötlet a kapu rögzítésével. A Real Madrid vezetősége megsértődött (mindig is voltak köztük olyanok, akikkel még csak nem is beszélhettünk) és megszakította a kapcsolatot a szurkolói klubunkkal, mivel természetesen mi voltunk a tökéletes bűnbakok, az egyedüli felelősek az incidensért. Végül ez oda vezetett, hogy hihetetlen problémákkal kellett szembenéznünk, mikor megpróbáltunk jegyet szerezni az Amsterdamban rendezendő Bajnokok Ligája döntőre, s végül nem is sikerült bejutnunk, ami a közösségünk fennállása óta példátlan. Így hát nem láthattuk élőben, hogy szeretett csapatunkat hetedszerre Európa királyává koronázták, ezúttal a Juventus asszisztálásával.

Eddig a pontig az léphetett be, aki csak akart. Az ominózus május 20-a fordulópont volt a közösség történelmében. Mi követtük leghűségesebben csapatunkat, mégis háttérbe szorultunk. Csak aki végigélte, mondhatja el, mit éreztünk akkoriban. A nagy öröm, Európa meghódítása után be kellett látnunk a szomorú tényt, hogy az emberek elfordultak tőlünk. A nyáron átépítették a Bernabeut, és evvel az indokkal a nézőtér harmadik szintjére száműztek bennünket, a déli kapu mögötti területről, törzshelyünkről (Fondo Sur)és ezért volt keserves a '98/99-es évad. Sok-sok ember, akik többé nem érdemelték meg az "ultra" jelzőt, otthagyták klubunkat, melynek tagsága így csak a legelkötelezettebb, legodaadóbb hívekre olvadt, ám láthattuk, hogy az igazi szurkolók, a már említett kemény mag, tűzön-vízen át kitart a csapat mellett, és büszke Ultras Sur tagságára.

Sokan mondogatták ebben az idényben, hogy eltűntek a tüzes Madridisták, de a Bernabeu továbbra is igazi futballszentély maradt. Meg is írták az újságokban, hogy halottak vagyunk, de hogy ezt komolyan lehessen venni, érdemes lett volna párszor rendőri kíséret nélkül is ellátogatni a stadionba. Továbbá sikerült megszerveznünk két baszkföldi utazást - San Mamesbe és az Anoetaba - is, úgy, hogy nem kellett külön engedélyt kérnünk a hatóságoktól (ellentétben a legtöbb kemény szurkolói csoporttal), és mégis valahogy sikerült elkerülni a komolyabb összecsapásokat. Érdemes megjegyezni a baszk rendőrség gyáva magatartását, amikor avval az indokkal akartak minket nemhogy a stadionból, de Bilbao városából is kitiltani, hogy nem tudják fenntartani a rendet és megvédeni a lakosokat az ETA terroristáitól az általunk (!) okozott felfordulásban. Az előző években nagy volt a helyiek hangja, mondván az ő fellépésük és dobálózásaik miatt nem látogatjuk a stadionjukat, ám az igazi indokok fentebb olvashatók. Ehhez képest 98/99-ben nem tartóztattak fel a bejáratnál, és simán bejutottunk, mintegy tizenkét méterre azoktól, akiket féltettek tőlünk. Mindösszesen egy sérülés történt, egy eszementnek magyaráztuk meg, hogy milyen gyerekes és piti a helyi hatóságok fellépése, amikor nekik megengedik, hogy önelégülten viruljanak, miközben minket kizárnak. Így könnyű, akár Madridban is mindenféle szeparatista jelképpel nagy büszkén felvonulni, ha a mi - akiket csak megszálló csapatoknak neveznek - kezünket lefogja a hatóság.

A következő évben, '99/2000-ben az Ultas Sur áthelyezte székhelyét a stadion déli felén a kanyarba, ami nem a legjobb hely, de még mindig előnyösebb, mint a korábbi. A csoportunk ismét nőni kezdett, teljesen betöltve a rendelkezésünkre álló szektort, egészen odáig, hogy egyes meccseken már be se lehetett férni. Megváltozott a jelképünk is, ezúttal magunk találtuk ki, és tökéletesen szimbolizálja a társaságunk szellemiségét: kétélű viking bárd, háttérben a spanyol zászlóval.
Így már nyilvánvalóvá vált, hogy az igazi Madridisták nem haltak meg, sőt. Ebben az évben a csapatnak is jól ment, bejutott a Bajnokok Ligája döntőjébe. Az ott történtek mintaszerűek bármelyik ultracsapat számára: tűzijáték, hatalmas Ultras Sur transzparensek, és egy óriási plakát "Európa Királyai" címmel. Nem szabad elfelejteni a külön erre az alkalomra írt dalokat, melyek folyamatosan betöltötték a légteret. 2000/2001-ben megváltozott a klub vezetősége, arculata, mi pedig napról napra küzdöttünk azért, hogy visszakaphassuk régi helyünket a stadion déli felében.

Egyre nehezebbé vált az idegenbeli mérkőzésekre való kijutás, egyrészt az egyre növekvő jegyárak miatt, másrészt, mert több stadionban nem is fogadtak szívesen minket, sokszor ki sem akarták adni a lefoglalt jegyeinket. Érdemes megemlíteni a római utat, mikor több mint száz US tag utazott ki a Lazio elleni meccsre. Hagyományosan kitűnő a kapcsolatunk a Lazio szurkolóival, több olyan gesztust is tettek, ami igazi testvériséget jelent. Szintén fontos volt az utazásunk San Sebastianba és Vigoba, amit sikerült a lehető legnagyobb titokban és csöndben megszervezni, hogy nem is került sor rendbontásokra, ami az újabb kitiltásunkat eredményezhette volna, és így komoly jegybevétel-kiesést mindkét klub számára.

Az idény többi részében újabb tagok csatlakoztak, habár nehezén fértünk már el a kijelölt helyünkön. Különösen szép volt az Alaves elleni meccs, mikor egy hatalmas 28-t vettünk vállunkra, utalva a bajnoki címre, amit - 90 perccel később - ténylegesen besöpörtünk.

És végül elérkeztünk a 2001/2002-es idényhez, mikor visszatértünk a déli végre, a tradicionális trónunkra, ahonnan sosem szabad elszakadnunk. A kapu mögött külön elzárt, mintegy 1000 fő befogadására képes szektort bocsátottak rendelkezésünkre. Az év során számos különlegességet valósítottunk meg, amik mindig is betöltötték a déli széksorokat, társaságunk fennállásának legszebb napjaira emlékeztetve. Az idegenbe való kiutazásokat is igyekszünk a lehető legszervezettebben megoldani, egyrészt tanulva az elmúlt évek hibáiból, másrészt figyelembe véve a jegyárakat, amiket ha régebben túlzottnak minősítettünk, mostanában csak a "rablás" lehet a megfelelő kifejezés.

Az idény a szokásos módon zajlik, de érdemes kiemelni, hogy sikerült korlátoznunk a bedobálásokat, mert immáron egymást fékezzük meg az ilyen túlkapásoktól. Felnövekvőben van egy fiatal, elkötelezett generáció, akik az igazi ultra hozzáállásukkal első osztályú hangulatot teremtenek. Továbbra is szólnak az énekek, ám sokan vannak, akik nem bírják végig, és inkább üldögélnek, s így a kórus gyakran elhal, szétesik, ami méltatlan az Ultras Sur-hoz.

Az idény végéhez érve szólni kell a hírhedt május 1-i esetről, amikor több Madrid szurkolót letartóztattak, és az újságok ismét velünk voltak tele. Az, hogy egy újságíró is érintett volt az említett incidensben oda vezetett, hogy már-már groteszk módon megtévesztő cikkek jelennek meg, nem az a nagy hír, hogy elfogtak egy körözött terroristát, hanem az, hogy egy firkásznak kiosztottak három pofont. Így az egész évi rendes viselkedésünk feledésbe merül a szinte már rendszeres, minket becsmérlő újságcikkek miatt.

Mindezek odáig vezettek, hogy senki nem utazhatott ki Glasgowba, hogy segíthesse csapatunkat kilencedik BL-trófeája megszerzésében, így nem szólt a híres buzdító énekszó, amelyre annyit utalnak a Real Madrid kapcsán. Ha nem is szervezett formában, de pár Ultras tag mégis kijutott, hogy a csapattal együtt ünnepelhesse meg a sikert.

Így az előző idény számunkra dicstelen befejezése után elindult a 2002/2003-as szezon, és mindannyian el vagyunk rá szánva, hogy mind a csapatot, mind a szurkolói klubot a lehető legtöbb sikerhez segítsük hozzá.

Számos új probléma vetült föl, talán éppen a túlzott buzgalom miatt, ugyanis egyre nehezebb fenntartani a rendet a stadionban, fülönösen a Fondo Sur-ban, a törzshelyünkön.

Szeretnénk megkérni benneteket, mindenkit, aki a szurkolói klub tagja, hogy tegyétek meg, amit mondanak nektek a vezetők, hiszen annyi mindent feláldoztak azért, hogy létrejöhessen ez a közösség. Nyilvánvaló, hogy az út hosszú és rögös, mert állandóan támadnak és elítélnek mindet az ellenünk áskálódók, de végül győzni fogunk!

Végül, és mindörökké, emlékezzék mindenki erre a mondatra:
SIEMPRE FIELES e INMORTALES COMO EL TIEMPO, INALTERABLES COMO LA HISTORIA, que tienen un nombre propio: ULTRAS SUR

ÖRÖKKÉ HŰEK ÉS HALHATATLANOK, MINT AZ IDŐ, VÁLTOZTATHATATLANOK, MINT A TÖRTÉNELEM és a nevük: ULTRAS SUR!

(madridista.hu)